A történet régesrégen kezdődött, még az idők kezdetén is túl, amikor a világok hideg kőtömbökként keringtek a hatalmas űr feneketlen mélységeiben. Ez a Világ is csak egy csupasz szikla volt az örök éjszaka dermesztő hidegében. A halott világok abban különböztek a virágzóktól, hogy az istenek felfigyeltek rájuk és áldozatos tevékenységükkel kiragadták őket az ürességből. Hegyeket, völgyeket, folyókat, mezőket, tengereket, földrészeket, szigeteket teremtettek rájuk; benépesítették őket különböző lényekkel - jókkal es gonoszokkal egyaránt - hogy örök harcukat vívják a múló idővel és egymással is...

Magáról a Teremtésről kevés irat vagy pergamen maradt fenn, ezért csak a legendák, bárdénekek, szóbeszédek és a templomok régi kódexeinek bizonyos oldalain levő szövegek (mint utólag kiderült ezek is főleg a legendákon alapulnak) tesznek említést róla. A legrégebbi írásos emlékek közvetlenül a 'Nagy Katasztrófa' előttről származnak. Sajnos ezek javarészt megsemmisültek vagy megsérültek, ezért csak kevés használható közülük.

A 'Nagy Katasztrófa' előtt még híre hamva se volt a Gonosznak, de elkerülhetetlen volt, hogy meg ne vesse itt is a lábát. Kezdetben számos isten volt. Megteremtették az eget, földet, a csillagokat, a három holdat, a napot, kontinenseket, egyszóval mindent ami mássá tette egy kődarabtól. És létrehoztak különböző szörnyeket, melyeket elszórtak a világ különböző pontjain, hogy ne zavarják egymást. Messzire tették őket egymástól, de nem elég messzire.
Mikor a különböző emberformájú fajok találkoztak, a tünde megjegyzést tett a törpe hatalmas szakállára, a törpe a tündék vékony alakjára és hegyes füleire. Ezek csekélységnek tűnnek ugyan, de hatalmas háborúk, es nemzedékeken át öröklődő faji ellentétek lettek belőlük. Ezen felül tudtak kerekedni, ha valami igazán nagy veszély fenyegette őket, de ha ez elmúlt, újra kezdődtek. A harc állandóan folyt a lények között, néha egyik felülkerekedett a másikon, aztán fordult a kocka. Egyesek szövetséget kötöttek, mások egyedül próbálkoztak.